Most már utólag tudom, hogy akkor még aprócska gyermek volt. Nem fizikailag, mert úgy teljesen fejlett volt a korához képest, hanem lelkileg. Hogy amikor az aranyhala az akváriumban elpusztult akkor nem tudatosult benne, hogy az az ő hibája volt. Egyszerűen csak elfogadta a tényt, hogy a halacska többé nem úszkál fel-alá. Még nem érezte a tetteinek, sem a szavainak a súlyát és következményeit. Az ok-okozati viszony számára egy értelmetlen kifejezés volt, nem tudta felfogni a jelentését. De ezek után felmerülhet bennünk a kérdés, hogy: „Hol itt a probléma?” Ha már pálcát törünk valaki felett, akkor előtte vegyük szemügyre az egész történetet, hogy miért is merek ilyen szabadon becsmérelni. A fájdalom okozóiról fogok írni.

Haladjunk az idővonal menetével megegyező irányban, vegyük sorra a gyermekkort, a serdülő kort és a kamaszkort. A lelki fejlődésnek is meg kéne jelennie az évek múlásával, azonban vannak kivételek: akik felnőtt korban is csak játszadoznak, de ez mind visszavezethető a gyermekkorhoz. A gyermekkorban még akár nevezhetjük az alanyt „áldozatnak” is, mivel a szülőnek van a fejlődésére behatása. A felnőttől tapasztalt cselekedeteket fogja megtanulni, ez fogja az életét megalapozni, mivel ha megtanul beszélni - mert megtanítják - akkor a jövőben beszélni fog. Ez az egész összefüggések sorozata, ezét fontos az ideális példa mutatása. Azonban már ott van a bökkenő, hogy az ideális példa az egy relatív fogalom, ami mindenki számára más és más. Ezt az állítást függőben is hagyom.

Ebbe a korosztályba tartozik az a történet, amikor a gyermek kap egy akváriumot, egy benne úszkáló aranyhallal, hogy a felelősséget megtanulja, mivel ő kérlelte a szüleit érte. Az első pár napban érdekes is, hogy etetni kell a halacskát, ott könyököl az akvárium előtt és megbabonázva figyeli órákon át, majd egy idő után elhanyagolja. És miután a halacska felfordult, a szülő azonnal hozza a legújabb kisállatot, hogy a gyermeket ne érje trauma. Itt is van a probléma gyökere, nem tudja felfogni, hogy az elhanyagolással mit is tett. Csak elméletben ültessük át ezt a példát a jövőbe, mikor az alanyunknak már van egy párkapcsolata, azonban egy idő után megunja, mert hagyta kihűlni a parázst. Aki viszont komolyan gondolta a kapcsolatot, az lelkileg meghal, megviseli az elhanyagolás, úgy érzi lemondtak róla, s még próbál reménykedni abban, hogy csak beképzeli a párjában feltűnő értéktelenedést, addig azonban végleg elvesztette az érdeklődését az alanyunk az „aranyhal” iránt. A serdülőkor helyet ad a kibontakozásnak, hogy megmutassuk, gyermeki mivoltunkat mennyire hagytuk el, mennyire léptünk túl rajta. A szavak és a tettek értelmet nyernek és tudatosan irányítjuk őket, azonban a gyermekkori tapasztalataink alapján vannak kivételek, akik nem tudnak bánni velük. „Én nem is mondtam ilyet!” -kimondott szavait tisztán tagadja, hiszen nem gondolta volna, hogy milyen súlyosak az állításai, amiket mások fejéhez vágott. „Nem így gondoltam!” -továbbra sem tudja elhinni, hogy fájdalmat okozott pár szóval, nem tudja értékelni a mögöttes jelentéseket. Kimondott szavainknak súlya van, és a hozzájuk kapcsolódó tettek csak még jobban nyomatékosítani tudják. Azonban legtöbbször a kimondott szavakért, végbe vitt tettekért a felelősségtudat a feledésbe veszik. Lelkeket tipor a földbe, megtöri őket, de ő továbbra sem tett semmit - állítása szerint.

Talán a legvéresebb és legveszélyesebb korszak mind közül a kamaszkor, hol már kisfelnőttként élünk a társadalomban, nem kezelnek felnőttként, de közben mégis elvárják, hogy úgy gondolkodj, mint ők. Azonban a jövőnk iránti felelősség helyett, engem jobban megfogott a fogadalmainkkal, ígéreteinkkel szembeni felelősség. „Megígérte mégse tartotta be, s választ nem kapok, miért szegte meg.” Először csak a hátam mögött, majd eljutottunk arra a szintre, hogy a szemeim láttára hazudtolta meg saját szavait, azt az ígéretét, amit könnyes szemeimbe nézve fogadott meg. Nem hátba szúrt, hanem mellkasomba döfte a pengéjét, és én csak néztem, ahogy a vérem a padlóra cseppen. Mintha az idő lelassult volna, a hangok felhangosodtak volna. A bizalmamat fektettem bele, ő azt mégis eljátszotta, letört belőlem egy darabkát, majd azt felgyújtotta és ujjai közt vált füstté. Talán a fájdalmak közül ez az egyik legerősebb, és bárcsak meg tudnám fejteni miért. Talán a cserbenhagyás érzet miatt, vagy mert a tisztelet és az empátia teljesen elveszett az érzések között. Talán túl szubjektív ez a vélemény, de nem tudok másképpen állni ehhez a témához, mivel én is ezt a kort élem át.

A felelősségvállalás témájának azt az oldalát tárgyaltam ki, mely az érzelmeinkhez köthető, a saját lelkünkhöz. És tény, senki sem tökéletes, mindenki hibázhat, azonban mindenkivel megtörténhet, hogy a saját tetteiért tartania kell a hátát, vagy el kell ismernie, hogy a szavát megszegte. A felelősségtudat, talán az életünkben az egyik legfontosabb ismeret.