Ez a belső húzás nem múlik, csak rángat és tép. Nincs fizikai nyoma, és milyen kár, mert így nem látszódik, mennyire fáj ott belül. A lelkemet ostromolja, és hogy mi az? Mi teszi ezt velem? Miért nem tudok mosolyogni, vagy pont miért igen? A válasz: ÉRZÉSEK.

Szomorú vagyok, mert csalódtam, mert egy lyukat ütöttek a mellkasomba. Nem felületeset, hanem jó mélyet, sőt feneketlent. Bár a fájdalom mentális, mégis fizikailag is szétterjed a testem egészén. A szívemet már nem érzem, az agyam lebénult, a könnyeim szakadatlanul patakzanak arcomon. A torkom beleremeg a feltörő üvöltésbe, nem tudom visszafogni, de nem is akarom. Kérdések hada sorakozik fel előttem, csatadalt kántálnak, tökéletes összhanggal. Megrohamoznak, és én csak zokogok. Semmire nincs válasz, nincs racionális döntés. ERROR.

Egyre jobban adagolódik a tömény fájdalom. Félelem, kétségbeesés, düh, harag és az, mi negatív érzés lehet, az mind kavarog bennem. Könyörgök azért, hogy ami most éppen körbevesz, az csak álom legyen, és hadd ébredjek fel ebből a fájdalomtól csöpögő téveszméből. De a fohászomat nem hallja meg senki. Könnycsatornáim kiürültek, nem tudok sírni, csak zokogok tovább hangosan, minden határt túllépve, az érzés magával ragad. A könnyeimmel együtt minden kifolyt belőlem, üres lett az egész lelkem.

Üres vagyok, nem érzek már semmit, legalábbis nem akarok érezni. Beindult a védelmi mechanizmus, eltaszít magától minden külső hatást. Lepattan rólam minden, a szomorúság, a boldogság. Csak fizikailag létezem, a mentális énem elbújt, valahova jó mélyre, hogy senki se tudja többé bántani.

De nem jó ez így, nem szabad magunkba fordulni. S ahogy egyre csak araszolok ki a lelkem zugából, sebemet marni kezdi a levegő. Fogaimat összeszorítom, és kilépek a napfénybe, varasodni kezd a mellkasomba ütött lyuk. Kezemmel védem, takarom, de van aki elém lép, és elemeli róla a kezemet. Finom mozdulatokkal kötözi, fejemen végig simít és rám mosolyog.

Szám sarkai megremegnek, de most nem a fájdalomtól, hanem attól a hirtelen érzéstől, ahogy a lelkem melegséggel telik el. Érzem, hogy már gyógyulok. Újra boldog vagyok, merek hinni, ki merek nyílni a világnak. A vihar kitombolta magát, majd elcsendesült, és végül kisütött a nap is, lassan szárítja fel az esőt. A virágok bimbóznak, és a madarak újra dalra fakadtak. Az idő begyógyítja a sebet, bár a heg örökké ott marad.