Elvettek tőlem mindent, mindent apró darabonként, lassan, türelmesen. Végig néztem mindennek az elvesztését, nem tudtam ellene mit tenni. Nyúltam utánuk, harcoltam értük… A csatát elvesztettem, és most itt heverek a csatamező közepén, a vér már a testemre alvadt. Nem mozdulok, képtelen vagyok bármilyen reakcióra. Már csak én vagyok vissza, mivel már nincs életem, ezért nem azt kell elvennem magamtól, azt már elvette valaki más tőlem. A fizikai testtől kell megszabadulnom. Írhatnék levelet, de nincs kinek, már nincs senkim, s nem is lesz.

Csak engedem hadd sodorjon magával az elme árja, fullasszon magába. Tüdőmet töltse ki az óceánok és tengerek vize, a só marja ki testemből lelkemet, hogy ne fájjon, hogy többé ne érezzek. Hullámat dobja fel a hullám, sirályok vacsorájává váljon szemem, mibe annyiszor néztél hazug pillantásokkal. Szavaid még mindig tisztán hangzanak emlékeimben, bár elmém bomlásnak indult.

Téged vesztettelek el elsőként, azonban te voltál az, aki itt hagyott engem. Te voltál az, aki a mellkasomba egy orbitális lyukat ütött. Más kellett neked, a hátam mögött, jó volt játszadozni vele. Nem voltam elég, egyedül sosem, mindig kellett valaki még. Unalmas voltam, bárcsak tudnám, hogy mit kellett volna még tennem, hogy megfeleljek neked. Lelkileg és testileg is megadtam neked mindent, még mikor a kéj fájdalommá csapott át, akkor se mondtam, hogy állj… Az őszinteséget, amit én megadtam neked, visszafelé nem kaptam. Minden, amit tettem csak rossz volt… Legalábbis… Azt mondtad… Zavaros…

Igen, vannak hibáim, de nem minden, amit teszek… Bárcsak tudnám mi a hiba… De nem fogom megtanulni, bármennyire is igyekszem… Nincs mindig igazad, te voltál az, aki játszadozott az érzelmemmel… Zavaros… Mondd, mi kellett volna még? Ő miben jobb nálam? Miért kellett ő, mikor itt voltam én? Hazugság az életem? Szeretsz? Már nem fogom megtudni… Talán méltó büntetés, vagy csak véletlen egybeesés, de a lényeg, hogy már soha többé nem hallom a hangod, nem láthatom szemeid csillanását. Bőröd már nem érinti testemet, ajkad nem simul ajkamra. Halott vagy, és veled együtt ő is, kivel a hátam mögött éltél egy életet.

Elvetted az életem egy darabját, ezért tőled elvették az életedet… Mindkettőt…

Nem kívántam soha, mégis a földi jó már nem adatik meg neked. Keserves vég, hogy a járvány, amely tombolt a világon téged is elkapott és sírba döntött. Szenvedtél perceken, órákon, napokon, heteken, hónapokon keresztül. Sikerült jól időzítenem, az utolsó órádban mentem el hozzád. Nem sírtál mikor közölted, hogy ő meghalt és te is meg fogsz. Érezted a zsigereidben.

Láttam rajtad, hogy mondani akarsz valamit, nem kérdeztem rá, és te nem is szólaltál meg magadtól. Mindig makacs voltál, te voltál a szemedben az igazság és az áldozat. Az én nyelvemen is ott voltak a szavak, a vádak, a kérdések, és hogy „szeretlek”. De nem mondtam ki, túl fájdalmas lett volna újra érezni. Az érzelmek, amelyeket addigra mélyen elástam, újra csírázni kezdtek volna, az eszem falat épített körém és nem szólaltam meg. Nem sírtam, nem érdemelted meg, hogy lásd, hogy miattad ejtem a könnyeimet.

„Adj egy búcsúcsókot, kérlek!” -lehelted. Vágytam rá, vágytam rád… Nem várattalak, föléd hajoltam, és utoljára ajkammal végigsimítottam ajkadon. A szenvedély egy cseppje sem volt jelen, csak a bánat és a végzet. Mégis meleg volt és szerelmes… Elváltam tőled, szemeid egy utolsót csillantak, majd végleg lecsukódtak… Könnycseppem arcodra hullott, vége volt… Ezek után minden haladt a leejtőn. A járvány sorra szedte áldozatait, a pánik eluralkodott a világon. A háborúk sorra törtek ki, és azok pusztították tovább az emberiséget.

Hát ide jutottunk… Elvett tőlem mindenkit a világ, veled kezdte, veled, aki a legfontosabb volt számomra. És most itt állok a szirten, a hullámok tombolnak alattam roncsolva a szárazföldet. Talán lesznek túlélők, talán lesznek, akik újra népesítik a földet, s tán az utókor okosabb lesz. De én már nem fogok közéjük tartozni, engem elárult a világ, a létezés már nem nekem való. Megadatott az élet én mégis inkább eltaszítom magamtól.

A víz lesz az otthonom, mindig is arra a tompa világra vágytam, a lebegésre, a némaságra… Az elmém elfáradt, a testem gyenge és az értelmem elveszett, abban a pillanatban, mikor elhagytad ezt a világot és itt hagytál engem…

Nem köszönök el, felesleges… Úgyse látjuk újra egymást, csak engedj el végre Élet… Kérlek Élet! Hagyj meghalni!