Nem tudok olyan napot mondani, hogy a fegyverek nem ropogtak gyermekkorom estélin, a háború alatt nőttem fel, de nem félelemmel eltöltve. A gyermeki kíváncsiságom, felülkerekedett a rettegésen és izgalommá alakult. Mintha adrenalinban fürödtem volna, majd azt is ittam volna. Testem teljes egésze bizsergett, mikor bombariadó miatt a pincébe menekültünk a családommal.

Születésemtől kezdve mocskos voltam, egy szörnyeteg. Vonzott a háború, a csatatér, az erőszak, s a vér. Egyszer véletlenszerűen elvágtam az ujjamat zöldségpucolás közben, a seb pár pillanatig még csak nem is látszódott, majd kibuggyant a vér, és a vágás marni kezdte a sértett felületen. Akkor ejtett foglyul először a saját vérem látványa, s az a „valami” azóta ott áll mögöttem és biztat az önpusztításra és hogy én okozzak másoknak fájdalmat. Magával ragadott, a megszállottja lettem, mint elvált ember a bordélyháznak. Olyan, mint a cigaretta, erre támaszkodtam, szükségem volt rá. Titokban szándékosan vágtam meg magamat, olyan helyeken, ahol nem túl feltűnő, ezzel is tartóztatva magamat, hogy ne bántsak másokat. Az izgalmamat fokozta, és lassan a szokásommá vált a fájdalom élvezete és a nedvem látványa. Ahogy testben és lélekben is növekedtem ez mind gyönyörszerzés céljából jelent meg még mélyebben az életemben. A vér ontása, már kielégülést szerzett teljes egészemnek.

Szenvedélyemet, akár egy féltve őrzött kincsemet tartottam szögesdróttal körbevett mellkasom közepén. A családom, velem ellentétben, Isten kegyelméért könyörgött. Hisznek egy olyan valakiben, aki nem érinthető, látható, és lehet, hogy csupán csak egy kitaláció, mint a béke fogalma. Soha nem mondtam még ki ezt hangosan, mivel a mostani világ, s család elvárja tőlem, hogy úgy meneteljek a csorda után, akár a többi birka, egyenesen a farkas szája felé tartva. Mégis mióta az eszemet tudom, az álarc az arcomon feszül, miközben belül teljes lényemmel elítélem. Hisz Ő soha nem fog segíteni nekünk, bármennyire is hiszünk benne, soha nem fog nekünk kezet nyújtani és kihúzni a pokolból, hát akkor minek kínlódni. Főleg a magamfajtának.

Szüleim utolsó kívánságukra váltam prédikátorrá, halálos ágyuk tetején ez volt a legvégső leheletük, rám hagyva egyetlen húgomat.

S mostanra nyakamban kereszt függ, körülöttem fekete papruha lobog, mindez már lassan két éve, hogy hivatásos lelkésszé váltam, s most délen egy völgyben elterülő kis faluban szolgálok. A paplak szegényes, azután maradt rám, hogy a volt tiszteletest elvitték az állam emberei. A faluban talán, ha százan élnek és a rendszer ezt csak még inkább gyengíti, és tönkreteszi az embereket. A táj kihalt és a múlt nyáron az erdő leégett, a hely szinte bűzlik a szegénységtől és a nyomortól. Két éve mégis itt ragadtunk…

Hosszú s néma sóhaj szakadt fel a mellkasomból, csak egy szokásos téli este folydogált, ahogy az összes többi, mégis valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha megint az a „valami”, aki ott áll mögöttem, mikor a fájdalmat élvezem, most a vállamat masszírozva felkészítve az ismeretlenre. És az a „valami” tudja, hogy mi is fog történni. Mindig ez van, mintha ő látná előre a jövő cselekményeit és mindeközben jót mulat rajtam, ahogy szenvedek. Az ajtó nyikorogva nyílik ki, majd a sikoltó szél kicsapja. Húgom kezeit már vérvörössé csípte a hideg hó, apró vékony ujjai elkezdtek feldagadni. Ruhája tépett volt, köténye sehol, blúzának jobb ujja leszakadt, így hófehér mellkasa nagy részben kilátszódott. Selyem bőrű nyakán vörös színű ujjnyomatok éktelenkedtek, rózsaszirom ajkai felszakadtak, s helyenként a sebekből vér szivárgott. Alvadt vér borította orra alatt az arcát és a feltépett szoknyája a lába belsejéről lefolyó folyadékot is a szem elé tárta. Haja kócos volt és vizes, a szálak közé hullott hópelyhek miatt, amik a szobában elkezdtek olvadni. Zihálása lecsendesedett.

-Ő tette, ugye?! -törtem meg a ránk ülepedett csendet. Szeme sarkaiból könnyek tömkelege indult útnak végig cirógatva húgom bársony arcán. A levegő még fagyosabbá vált, ahogy keserves zokogásban tört ki a padlóra zuhanva.

Az eddig felgyülemlett düh és harag, most egy pillanat alatt a gát fölé emelkedett, s áttörte azt. De nem tudta az arcom kimutatni, s azt is tudtam, hogy most nyugodtnak kell lennem. Egy kéz simogatta meg a fejem tetején, ahogy a kisgyerekeket szokták meg dicsérni, ha szót fogadott. A lendület mellyel felálltam a székemet a hátára döntötte, az asztal nyekeregve előrébb tolódott. Egy furcsa önkívület kerített a hatalmába, húgom mellett lassú léptekkel elsétáltam, majd becsuktam az ajtót, hogy ne törjön be továbbra is a jeges szél. Visszaléptem testvéremhez, aki kicsit összerázkódott tettem láttán, egyik karommal a hátát támasztottam meg, még a másikkal a térdei alá fogtam.

A lelkem, mintha egy lépéssel a hátam mögött állt volna és nézte a testem tetteit. Hátamat kiegyenesítettem, karjaimba fogva a húgomat és elindultam a belső szoba felé, lábammal belöktem a behajtott fa ajtót. A szobát csak egy gyertya világította meg, ami az ágy mellett lévő komódon égett. Óvatosan fektettem le a vastag rétegben fedett paplanos ágyra, húgom már csak szipogott és iramosan fújta ki a levegőt próbálva megnyugtatni magát.

-Most már minden rendben lesz! -mondom rekedt hangon, miközben végig simítok kócos barna fürtjein. Űzött vad szemeit arcomon pihenteti, csak én vagyok neki, az egyetlen biztos pont az életében, ezt mondta nekem, amikor felajánlottam neki, hogy menjen el egy tehetős családhoz cselédnek. De ő velem akart maradni, így végül, mind a ketten ide költöztünk, mivel máshol nem adtak nekem munkát.

A templom a falunak egy félreeső útja mellett áll, az egyházadó is elég szegényes, így kénytelen vagyok más mellék munkát is ellátni a megélhetésért cserébe. Hetente egyszer bemegyek a városba és eladom magamat, és még magunknak is termesztjük az ételt.

A kályhán melegedő vízhez lépek és egy kicsit beleöntök a mellette lévő lavórba, egy rongyot ejtek a vízbe, karomon felhajtom az ingemet és törülközőt fektetek rá a halványuló hegeket eltakarva. A szobába lépek, ahol a húgom lassan tápászkodik fel az ágy tetején, majd lábait óvatosan lelógatja felém fordulva. A kicsavart ronggyal arcát kezdem puhán törölgetni, először csak az alvadt vért, majd az apró sebeket is.

-Innen már megoldom… -gyenge hangja most bezengette az egész szobát, kezem megtorpant, a rongyot víz alá nyomtam. Majd mélyen a húgom szemébe néztem, csak sötétséggel, s egy megtört lélekkel találtam szembe magam. „Most megengedheted magadnak -súgta a fülembe a „valami” -, megérdemli a rohadék, aki ezt tette Jázminnal. Sőt még azt is tudod, hogy ki tette. Hát rajta! TEDD MEG!” -Hová mész? -hangját átáztatta a félelem és a kétségbeesés. -Csak megyek vágok egy kis fát. -mondtam, miközben magamra húztam a kabátomat és a kapucniját a fejemre rántottam. -Mindjárt jövök!

A konyhában a fiókhoz léptem és kivettem belőle a legnagyobb kést, ami a kezembe akadt, majd a zsebembe csúsztattam. Az ajtót kinyitva arcba csapott a hideg szél, az ajtó mellé támasztott fejsze nyelére rámarkoltam, s a vállamra lendítettem. A tornácon lógó petróleumlámpát leakasztottam és elindultam a sötét hóesésbe.

A hatalmas alászálló hópelyhek úgy néztek ki, mint ezernyi angyal tollak. A hó térdig ér, még szerencse, hogy nem a papruhában indultam útnak, mivel be kell mennem a faluba. Némán rezzenéstelen arccal küzdöttem a sikoltó széllel szembe, a fejem teljesen üres, csak a cél lebeg a szemeim előtt. A község másik végébe érve, megtalálom a húgom által hagyott vérnyomokat a lábam alatt elterülő töredezett dunyhában. A feldúlt hópelyhek a tárva nyílt kapun át vezettek hátra az udvarba, a ház ablakain halvány fény szűrődött át, gyenge árnyékomat a tiszta vászonra vetítve. Csend volt, csak a szél süvített pusztítva a világot.

Csend volt, az elmém higgadt és határozott maradt.

A leghátsó pajtáig kellett gázolnom a már egyszer megjárt vájatban, a fadeszkák között gyertyafény kúszott ki. Belöktem az ajtót és a száraz szalma szagú helységbe léptem, a kazal szinte az egész pajtát kitöltötte, a tőlem legtávolabb eső sarokban egy kis asztalon több gyertya is olvasztotta a viaszt, ott nekem háttal ült és szorgalmasan írt valamit. Nem vette fel érkezésemre a fejét, csak tovább folytatta kaparását.

Fejszémet leengedtem magam mellé, kabátomat kigomboltam és a kapucnimat lelöktem a fejemtől. Fekete hajam vizesen ragadt a homlokomra, mind a hó és a verejtékem miatt.

-Jan! -hangom kitöltötte a teret, a keze megállt egy pillanatra, de azonnal folytatta is munkáját. -A húgom túlélte, örökké emlékezni fog rá… És én is!

A toll megállt Jan kezében, óvatosan lefektette az asztallapra, mintha félne, hogy akár egy porcelánbabát széttörheti. Az üvegcsére, amiben a tinta volt, rátekerte a tetejét, s az előtte heverő lapra bámult.

-Ezt már soha többé nem mosod le magadról. S nem engedem, hogy még egyszer megsebezd Jázmint. -szavaim átjárták elmémet és testemet is egyaránt. Jan mögé álltam, csak egy lépés választott el tőle. -Teszek róla, hogy csak az idő, vagy az elméje ölhesse őt meg.

-Én egy szörnyeteg vagyok! - mondta maga elé a levegőbe. -Valóban. - szavam hallatán felállt, és szembe fordult velem. Szeme körül a bőr piros volt a dörzsöléstől, arca oldalán egy vörös csík húzódott, minden bizonnyal egy karmolásnyom. Arca sápadt, s megviselt, a belső szörnye pihenni tért, de a bűntudatot maga után hagyta. Erre a fiatal fiúra, aki eddig nem is sejtette, hogy milyen szörnyűségekre is képes egy olyan valami, ami többé már nem ember.

-Tudom, hogy a bocsánatkérés hasztalan, de én sajnálom! -az utolsó szó pillanatában Jan rámarkolt a nyakában egy bőrmadzagon lógó fakeresztre. -Szeretlek titeket, szeretem Jázmint! És téged talán még jobban is!

Szomorú, hogy ilyen emberekbe, mily rettentő szörnyek bujkálnak. A kabátzsebembe nyúltam és kicsúsztattam a kést, éle a gyertyafényben gyönyörűen csillogott szinte megbabonázott. Arca egy pillanatra megrándult, de vonásai el is lágyultak a következő pillanatban, és rámarkolt a kés nyelére. A szétfötört szalmába leült és vágyakozva a kezében tartott tárgyra pillantott.

Gyönyörű volt, ahogy ott ült kétségbeesett arccal, a halál az egyetlen lehetősége, hogy a szörnyetegtől, ami benne lakozik, megszabaduljon. Szépsége elkápráztatott, barna haja kócos volt, szemei égő kéken világítottak. Jan most nem árthatna senkinek ebben az állapotában, de nem tud kontrollálni. A szörnyeteg eluralkodna fölötte, s ezt ő is pontosan tudta.

-Segíts! -mondta élettelen hangon. A fejszémet elfektettem a földön és Jan elé guggoltam, kezemet az ő kezére vezettem. A mozdulat gyors és mély volt, szinte észre se vette. -Alexander… -utolsó erejével ejtette ki ajkain nevemet, s felém nyújtotta a kis fakeresztet. A véres medált a tenyerembe zártam, éreztem, hogy egyre inkább én irányítom a testemet. Visszahúzódott a szörnyem, az elborult elmém.

-A szörnyetegek embereket ölnek, ez nem jó… -mondtam. Oda léptem a fejszémért és a vállamra lendítettem. -Éppen ezért a szörnyek szörnyeket is pusztítanak… S én is egy vagyok a sok közül, aki olyan mocskos, mint te… És a kezemben még a kereszt is vérezni kezd…

Szavaim kitöltötték a csendet, lassú lépésekkel az ajtóhoz léptem és beengedtem a sikoltó szelet, mely elfújta az összes a helységben világító gyertyákat. A jeges hó arcon csapott, s az arcom oldalán legördülő könnycsepp még forróbbnak érződött a lelkemben.