Utolsó mondatos gyakorlatunkra a következő írás Zsófitól érkezett.

Ákos már két éve nem hallott semmit Kristófról. A telefonszámát lecserélhette, mert ahányszor felhívta, mindig egy idegen nő szólalt meg a vonal másik végén, és hiába kérdezősködött barátja után, a másik fél egy horkantás kíséretében letette a készüléket. Az Instagramról, sőt a Facebookról is felszívódott, mintha sosem létezett volna Molnár Kristóf nevű 16 éves fiú, aki a 9. C osztálybohóca, akivel minden délutáni hazamenetelekor egymás mellett caplattak az ősöreg járdán, és rendszerint minden második járdacsíkon átlépett, mert elmondása szerint, ha nem így tenne, balszerencse érné, és minden nyáron citromos fagyit evett, mert más ízt nem volt hajlandó kipróbálni.

Egerszegi Ákos pedig azt hitte, ez az idők végezetéig így lesz. Kristóf sosem megy el, nem hagyja magára, de ha távol kell lennie egy ideig, akkor mindig szól neki.

Ám a kilencedik utáni nyár után minden megváltozott. Hiába kereste, a srác szülei sem voltak neki hajlandóak válaszolni. Minden reggel és este írt neki, hogy reméli jól van, és ha később lesz internetje, válaszol majd neki is.

Ám ahogy telt az idő és a júniusból július lett, közeledett a 12. év kezdete az iskolapadban, Ákosban az aggodalom és a szeretet kezdett átformálódni. Dühöt és csalódottságot érzett, mellkasára rátelepedett a súly, ami nem hagyta nyugodni, egyre mélyebbre és mélyebbre húzta, míg nem abba nem hagyta a folyamatos üzenetek küldözgetését, és augusztus közepére szinte teljesen elfelejtette, ki is az a Molnár Kristóf. Ám egyik reggel egy olyan SMS fogatta, ami az elkövetkező napokat, talán már heteket is, igazán megkeserítette. A fiú megírta neki, hogy elköltöztek az apja munkája miatt, már régóta Németországban élnek, és sajnos olyan közegbe került, ahol nem igazán kedvelik a külföldi diákokat, ezért megpróbált minden itthoni köteléket megszakítani, hogy ne legyen teljesen egyedül, egy teljesen új országban. Azt is elmesélte neki, hogy a német tudása egyre jobb, hiába a 9 év nyelvtanulás, ezidáig nem nagyon remekelt belőle, de most már látja, mennyire megérte az a sok szenvedés.

Mesélt neki a helyekről, amiket látott, az iskoláról, ahová járni fog, a lakásukról, ami most igen kicsike, de szeretik, mert csak az övék, és végre nem kell hallgatniuk a panelház többi lakójának zajait. Esett szó egy lányról, akit Leonie-nak hívnak, amikor kiköltöztek, körbevezette Münchenben, és most szeretné elhívni moziba. Ákos örült, hogy ennyire megeredt a nyelve Kristófnak, de szájába egyúttal kellemetlen íz költözött. Fejében szüntelen motoszkált ez a gondolat. A fiú eldobta őt, ennyi év barátság után. Ha megmondta volna, miért tette, talán most más lenne a helyzet, és vigyorogva válaszolna legjobb barátjának. De nem így történt.

Ákos dühös volt, igazán dühös megint, legszívesebben elhajította volna a szoba egy messzi sarkába mobilját. Két évig rá sem bagózott, most pedig hirtelen érdekelni kezdte? Na még mit nem, gondolta két pötyögés között a fiú. Most válaszolt neki utoljára. Annyi állt benne: Ne keress többet, Molnár Kristóf. Azzal rányomott a küldés gombra. Többé már tényleg nem létezett, számára már nem. Ákos döntött. És keresett magának egy másik barátot.