Senki nem tudja hol született vagy, hogy kik a szülei. Egy árvaházban nőtt fel, miután megtalálták egy erdőben. Egy nevelőcsalád befogadta, de hamar el is kergette. Érthetetlen okból. Mindig is Istennek tetsző kegyelmes életet élt. Egyedül maradt, de nem esett kétségbe, Istenhez imádkozott. Elindult oda ahol a szél fúj, már hol a madár se jár, csak a múlt kiabál. A pusztába. Buzgón imádkozott. Az egyedül töltött évei csak még jobban megerősítette hitében. Egy fehér farkas vitt neki élelmet, aki más volt, mint a többi fajtársa. Hófehér szőre és kék szeme volt. Egy világoskék csík futott a gerince mentén, a négy lábán halványzöld karpereceket viselt és a farka vége is zöld volt. Aki még nem látott farkast azt mondaná egy nagy fehér kutya. Nappal nem látszottak a kék és zöld csíkok, csak sötétben derengtek halványan.

Egyik nap mikor imádkozott angyali jelet kapott és visszatért az emberek közé. Ahányszor csak tehette betegeken, elesetteken és hajléktalanokon segített. Apácák hívták a kolostorba, hogy lakjon velük, de ő inkább a szabad ég alatt aludt ez erdőben. Sűrűn látták egy fehér kutyával, ami a városhatárig kísérte, ritkán bejött a városba. Szelíd állat volt nem morgott soha, segített a gazdájának ellátni az embereket.

Egyszer, amikor esti szálláshelyére igyekezett száműzött katonák elkapták és magukkal vitték a bázisukra. Dehogy akarták elhagyni az országot, inkább fosztogattak! Láncra verve konok homályban ébredt. Hamarosan bejöttek fogva tartói váltságdíjat akartak követelni érte, de nem volt kitől. Ekkor elő került egy ostor szögekkel kiverve. Az első ütéseket csendben tűrte a többit nem számolta. Valaki egy késsel ezt karcolta a combjába: HALOTT, KI IDE BELÉP. Többször is megverték, kínozták, de ő rendíthetetlenül imádkozott. Kinevették, gúnyolták, imádkoztak ők is. De ezek nem voltak igazi imák, ezek méreg kevert imák voltak. Fekete szállal szőtt világba került ahol a sötét is öröm táncot jár. Éjjel a sötétben félelem nevetett rá. Reggelre bíborvörös lett a vére. Kapott egy utolsó esélyt: hagyja abba az imádkozást és megkímélik az életét. De ő már rég eldöntötte, hogy ő parázs a lángból. Megszúrták, a kezeit bilincsbe tették, és bedobták egy vadállatokkal teli verembe. A fenevadak nem bántották. A bilincsek a kezén szétpattantak. Ereje elfogyott, túl sok vért vesztett. Egy könnycsepp gördült le az arcán, vagy tán az óceán.

És mintha a mélyben egy fénysugár új lelket lehelt volna belé, szíve új lángot gyújtott és felállt! Egy toronyba zárták, mint árulót. Büntetése máglya általi halál. Másnap máglyára kötözték és meggyújtották. Rufina nem sikított, ott állt mellette egy angyal a tűzben, és kitárta szárnyait. A kötelek elégtek és szabad volt, nem égett meg a tűzben és végig mosolygott szelíden, mint mindig. Ki akart sétálni a tűzből. Ez lett a végzete, egy mérgezett nyíl fúródott a szívébe. Zuhanó emlékként csak egy ördögi vigyort látott.

Mosolyogva halt meg, utolsó órájában nem érzett fájdalmat. Telihold volt halálának éjszakáján. Abban a percben mikor kilehelte lelkét, a nap nyele égett a holdon és teste elégett a tűzben. Bíborvörös lett a hold és az északi fény. Egyes beszámolók szerint égett a hó. A máglyája felett egy törött szárnyú angyal regélt. Reggel egy angyaltollat találtak a máglya hamvaiban, félig fekete volt félig fehér.

Hamvait üvegedénybe tették. Az edény mellett csodás gyógyulások történtek. Volt, aki nem hitt ebben, vagy szidta a szentté avatottat. Abba belecsapott a villám napsütéses napon. Vagy hasadék nyílt és elnyelte a föld, majd bezárult.

Rufinát a tűz és elesettek védőszentjeként emlegetik. A tűzoltók hatalmas tűzvészeknél imádkoznak nevéhez, és a tűz kialszik. Elesettek védőszentje is, mert mikor hideg téli éjjeleken a szabadban lévők imádkoztak nevéhez bíbor tűz gyulladt a közelükben, és nem fagytak meg.

A vándoroknak is szívesen segít. Egyszer éjjel egy vándor eltévedt egy sűrű sötét erdőben. A Szenthez imádkozott segítségért. Ekkor megjelent egy fehér farkas, kék szeme világított a sötétben. Halvány derengés volt a farkas irányában valahogy az északi fényre emlékeztetett. Mintha suttogott volna a szél:- Vezesd át az éjszakán, úgy is felkel a napunk az éj után. A vándor csak állt, s nem jutott szóhoz. Ekkor a hang neki szólt:- Ne félj, beszélj bátran az emberek között. A farkas elindult egy irányba jelezvén, hogy kövesse. Hajnalra kivezette az erdőből.

Rufinát emlegetik égi hajadonként is, aki a földre szállt. Lehet, felhőkön át fényét hullajtja ránk, mert hazatért. Mindenkit sorsa felé fúj a szél. Én már csak tudom. Tudom, hogy a legenda igaz, mert én voltam az a vándor.

Források: Szent Jean d’arc, Szent Szűz Margit a vértanú legendája Péter Szabó Szilvia: Ébredő (album)