Amikor összejövünk egy férfival, nem igazán gondolunk bele a hátulütőkbe –a sérülésekbe, amit okozhat- amikor úszunk a rózsaszín felhőkben. Gyakorlatilag ezek a sebek nem garantáltak, de valahogyan a nők gyakran olyan férfiakba esnek bele, akik bántják őket. Hívhatjuk ezt mazochizmusnak, de nem hiszem, hogy minden nő az lenne, szimplán csak nők.

Gyakran mondják: A szerelemhez vezető út rögös. De miért fáj mindig, amikor azon az úton vagyunk? Igaz az, hogy ha két ember találkozik, és még ha szakítanak is, továbbra is ugyanazt érzik egymás iránt? Ha szerelmesek vagyunk valakibe és szakítunk, hová tűnik a szerelem? Vagy egyáltalán nem is létezett? Hát akkor meg miért harcoltunk? Akkor mi fájt a szakításkor? Úgy gondolom, hogy az az a pillanat, amikor szembesülünk a magánnyal, hogy megint egyedül leszünk. Vagy tényleg szerelem volt, és hiányoljuk a másikat. És mennyi idő engedélyezett sírni és tovább lépni a szakítás után? Rajtad áll. Szenvedj csak, amíg jól esik. Legalábbis ez az egészséges. És itt vagyok én, aki úgy viselkedik, mint egy férfi. Túl vagyok az exemen tíz másodperc alatt, majd egy idő után eszembe jut, és szétesek.

Azonban ez nem történik meg minden sráccal, csak akik fontosak voltak számomra. Valahogyan, valamennyi idő múlva találkozok egy sráccal, aki olyan, mint a többi, akivel nem jövök ki jól, és még ha harcolok is, az nem elég.

Tehát vannak olyan kapcsolatok, amik nagyon veszélyesek, amikből nem léphetünk ki túl egyszerűen. Amikor nem kellesz eléggé, vagy amikor szeretők vagytok, és mélyen a szívedben tudod, hogy sosem hagyja el a barátnőjét. Amikor képtelen cselekedni, és stb… Itt van Mr Dél-Amerikai. Túl voltam rajta… tíz másodperc után, miután lelépett. És nem áll le azokkal az sms-ekkel. Szombaton lazítottam és néztem a sorozataim, amikor jött egy sms tőle. Ott is volt. Az üzenet, amit mélyen a szívemben alig vártam. Azt mondta: Visszamegyek Budapestre és szeretném tudni, hogy szeretnél-e találkozni. Azon gondolkodtam, miért érezte úgy, hogy írnia kell nekem? Összezavarodtam. Egészen addig enem is érdekelt, de át kellett gondolnom az egész sztorit. Aztán felhívtam két barátomat, akik azt mondták, hogy felejtsem el ezt az embert, tényleg nem a te stílusod, csak lépj tovább. De olyan kíváncsi voltam rá, úgyhogy eldöntöttem, találkozni fogok vele, hogy örökre elfelejtsem! Találkozunk, iszunk, szexelünk és ennyi. És te mit tennél, ha az én cipőmben lennél? Nem követnéd el ezt a hibát?

Na és mi van a kilépéssel? Mi van a hibákkal? Tudom, hogy vannak olyan hibák, amiket el kell követned, hogy tudd, tényleg hiba volt. És emberek vagyunk, kíváncsiak! Derítsük ki, mit rejteget előlünk a világ! Egy kis fájdalmat, csalódottságot… De gondolj bele! (És már mondtam ezt), megéri őrültségeket csinálni, hogy tapasztalatot szerezz. Úgy értem ne rabolj el senkit, ne ölj meg senkit, ne rabolj ki bankot meg ilyenek… De találkozhatsz az exeddel, hogy eltöltsetek egy szép délutánt. Ahogy Karina mondaná: Ringasd csak magad ebben az álomban. Szóval itt van az a pont, ahol a romantika és a realizmus találkozik, amikor szállsz fel azokhoz a rózsaszín felhőkhöz, és a barátod kiránt abból a szarból. Látod? A barátok akkor is hasznosak, amikor szerelemről van szó. Amikor részeg vagy és a barátod kijózanít. Hisz miért is rúgunk be, hogyha úgyis ismerjük a másnaposságot?