Újabb online írásgyakorlatunk az volt, hogy megadott szavak alapján kellett történetet alkotniuk úsjágíróinknak. A szavak: kanapé, orkán, sóhajtás, belekeveredett, megtiszítani, ballagott, könyörgő. Emma történetét olvashatjátok.

Délután 3 órakor gördült be a gatwicki pályaudvarra egy Londonból érkező vonat, rajta Alex Peterson nyomozóval. A férfinak egy héttel ezelőtt sikerült börtönbe juttatni Stephen Warf sorozatgyilkost, most pedig úgy döntött kivesz egy kis szabadságot, amit otthon tölt a nagymamájánál. Az említett hölgy, Maura már az állomáson várt unokájára. Miután meglátta a járműről leszálló rokonát, vidáman integetett neki. Alex mosolyogva viszonozta az üdvözlést és bőröndjével átverekedte magát a tömegen.

• Mama! De jó téged újra látni! – köszöntötte a férfi.
• Kedveském! Örülök, hogy hazajöttél! – üdvözölte kedvesen, majd egyből a lényegre tért: - Mesélj el mindent, de – emelte fel mutatóujját fenyegetőzve – egy részletet se hagyj ki! – az idős asszony unokája minden egyes bevetését hallani akarta: szinte itta a nyomozó szavait.

Az pedig olyan lelkesen mesélte neki, hogy az asszony úgy érezte, ott van a tetthelyen, a kihallgatáson, egyszóval mindenhol. A férfi taxit fogott az út szélén, nevetve tessékelte be nagymamáját és elmesélt neki mindent. A sofőr kis idő múlva lassított, majd megállt egy nagy családi ház előtt. Alex fizetett és megköszönte a fuvart, aztán egy fürge ugrással az autó másik oldalán termett, hogy kisegítse Maurát. A házba lépve különös érzés fogta el a férfit. Azt hitte, hogy visszatért a házba, ahol nevelkedett.

Alaposan végigmérte nagymamája otthonát, és ráeszmélt, hogy teljesen ugyanolyan ez a hely, mint a régi otthona. A kandallóban boldogan lobogott a tűz, hamar átjárta mindkettőjüket a melegség. A falról a családról készített fényképek lógtak, Maura mindegyikre nagyon vigyázott, és napi szinten igyekezett megtisztítani őket a makacs porcicáktól. A bútorok szintén tiszták voltak, és minden a helyén sorakozott, csak az öreg könyvespolc nem büszkélkedhetett csillogással és renddel. A könyvek összehányva foglaltak helyet a polcon és a földön.

Alex csodálkozva mérte fel, azt hitte, valaki feldúlta nagymamája házát, de mivel az idős hölgy láthatóan figyelembe se vette, hamar elfelejtette az egészet.

Maura felakasztotta vastag kabátját a fogasra és leült a kanapéra. A felügyelő is követte példáját. Alex ámuldozva sóhajtott, miközben helyet foglalt mellette. - Hogy? – kérdezte még mindig kábultan. - Amikor az a pusztító orkán söpört végig Londonban egy éve és lerombolta a házunkat, muszáj volt eljönnünk onnan. Szegény szüleid már nem úszták meg a dolgot. Már nem tehettek semmit a mentősök. Ha aznap nem utaztál volna el, akkor most talán te sem lennél itt - simogatta meg unokája kezét Maura, majd folytatta. - Még az év elején költöztünk ide, és új, ugyanolyan bútorokat vásároltunk, majd berendeztük, úgy, ahogy ott is volt. Aztán sajnos a papád belekeveredett valami csúnya ügybe, ami azóta is elvarratlan szálon fut. Őt azóta nem is láttam. Viszont az egyik takarítás során az egyik könyvben rábukkantam egy papírra. Feltétlenül meg kell nézned! Jaj, hová is tettem? – kérdezte magától, majd feltápászkodott és a könyvespolc felé ballagott.

Mikor megtalálta a cetlit, unokája felé nyújtotta. Ő lassan elvette a papírt, aztán egy nagy sóhajtás kíséretében olvasni kezdte. Szeme hosszadalmasan futotta át a sorokat, sokszor megállt, hogy egy-egy részletet újra átolvashasson, és megértse az olvasottakat. - Mama – kezdte fel sem pillantva a nyomtatványból.

• Ugye megpróbálod? – kérdezte könyörgő hangon az asszony. – A papádért.