Életünk során mindannyian beleakadunk egy olyan ismerősbe, barátba vagy épp családtagba, aki számunkra szemmel láthatóan egy rá teljesen ártalmas viszonyban ragadt. Ilyenkor sokan bosszankodva, értetlenkedve kérdezzük: Miért vagy még vele egyáltalán? Mikor hagyod már végre ott?

Erre az érintett fél általában csak kínos mosolyba torzult arccal, behúzott nyakkal finoman vállat von. Én legalábbis mindig így jártam el.

De vajon van-e egyáltalán választása ezeknek az embereknek? Külső szemlélőként azt válaszolnánk persze, választása mindenkinek van. De ez sajnos nem feltétlen így működik. Egy ilyen viszony során elég súlyosan épül le az önbizalom és kerülnek háttérbe az egyéb kapcsolatok. Mindezt úgy, hogy az érintett fél észre sem veszi.

Hogy miért nem hagytam soha ott? Mert miután bántott, mindig jött egy időszak, amikor bűnbánóan igyekezett kiengesztelni. És amíg igyekszik és ő is tenni akar ezért, addig van értelme is ennek az egésznek, nem? Ráadásul ilyenkor néha pont olyan igéző tudott lenni, mint akinek régen megismertem. A baj meg csak egy kis botlás volt, mindenki követ el ilyeneket. A lényeg, hogy megbánja, és változni akar, és változni nem egyszerű, türelmesebbnek kéne lennem. Dehát valójában ez nem is az ő hibája, vagy ha mégis, legalább annyira az enyém is, meg azé a nehéz természetemé. Én sem vagyok tökéletes, rosszul is reagálok mindig, túl érzékeny vagyok. És hát nem könnyű neki most, elmondja ő is mindig milyen frusztrációk érték, amiknek feszültségével sajnos engem talált meg. De a gondok majd elmúlnak és akkor ismét helyreáll a világ rendje. Különben is, József Attila is valami ilyesmiről ír a Magad emésztőben - „dudás a fuvolást” - nem igaz? Meg amúgy is mihez kezdenék nélküle? Csak mi vagyunk igazán egymásnak. Mindent tudunk egymásról, minden este beszélünk, lehetetlen közelségben állunk egymáshoz. Hogyan is tudnék így elszakadni tőle? Ott van mindenben már örökre, feloldhatatlanul. És lehet, hogy ő nem mindig segít nekem, de most neki a nehezebb, sok a változás az életében/ benne, majd ez is megoldódik idővel, ahogy elszállnak a problémák. Összegezve tulajdonképpen, ami leginkább hozzá láncolt, az a saját eltorzult gondolkodásom volt. Hogy én hinni akartam kitartóan, benne, az egészben.

Hát ilyen ez. Valahányszor eljutsz odáig, hogy kicsit megtisztul a gondolkodásod az ilyen tévutaktól és eljutsz oda, hogy véget vess ennek az egész függésnek, felháborodik, elmondja, hogy ne gondold, hogy te olyan jó vagy, hogy ez olyan egyoldalú volt. Ha szembesíted a tetteivel, akkor vagy bántod ezzel, vagy ő nem tartja rossznak őket és vitába száll veled védelmükben, ilyenkor pedig esélyed sincs. De van, amikor ellenkező taktikával szembesülsz, hagyja, hogy dönts, ahogy neked jó, vagy épp ismét bűnbánást mutat, amitől megenyhülsz. Esetleg hidegen hagyja a dolog, amitől te megsemmisülsz és szintén visszaesel a karjaiba. Mindenhogy ugyanaz a végkifejlet. Bár John Green Alaska nyomában c. könyvében ezen sorok inkább vonatkoznak magára az életre, nekem mégis ezek jutottak elsők között eszembe: „Hirtelen hátborzongató világossággal rádöbbent, hogy gyötrelmei és álmai őrült versenye abban a pillanatban a végéhez ér. Azon túl már csak a homály várja. - Az ördögbe is! – sóhajtotta. – Hogyan jutok ki ebből a labirintusból?”. Nagyjából így írható le egy-egy kiugrási kísérlet. És bizony sokszor annyira ijesztő a labirintuson túli homály, hogy inkább a labirintust választjuk. Ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolatból ki tudj törni rengeteg erő kell és végső elhatározás. Tudatosítani magunkban mindent. Nem megy hirtelen felindulásból, indulatból és egyik pillanatról a másikra sem. Nagyon sok felkészülés és támogatás szükséges. Az ember önbizalma mínuszban van, talán ezt a legnehezebb helyreállítani. Ha valaki egy bántalmazó kapcsolatban élő embert szeretne kirángatni a személyes poklából, annak végtelen türelemre lesz szüksége, semmi esetre sem szabad türelmetlenkednie, hisz az önértékelés ezen mélypontján ezzel csak még inkább erősítheti a kialakult önbizalomhiányt. Bármilyen apró szerepet is töltünk be egy ilyen viszonyban, nehéz kimozdulnunk a helyzetből adódó, előre megkoreografált szerepünkből.

Ugyanakkor zárásként szintén az Alaska nyomában-ból idéznék „… nem lehet az ilyen dolgokat a végtelenségig húzni. Egy ponton letéped a ragtapaszt, és fáj, de legalább túl vagy rajta és megkönnyebbülsz”.