Online foglalkozásunk egy kreatív írásgyakorlataként újságíróink azt a feldatot kapták, hogy alkossanak egy történetet megadott mondathoz. Az utolsó mondat így hangzott: “És keresett magának másik barátot” Emma a novella műfaji kitételeinek is tökéletesen megfelelve a következő történetet épített fel a mondat köré:

András állandóan költözött családjával szülei munkája miatt. Szinte minden félévet másik iskolában kezdett, egy másik városban. Sosem rendezkedett be teljesen egy szobába, sőt, olyan is volt, hogy ki sem pakolt a dobozokból, hiszen pár hét múlva már csomagolhatott is volna vissza mindent.

Mivel folyton utazott, nem próbálta megismerni a várost, nem akart délután a többiekkel sétálgatni, iskola után egyből hazament. A suliban is próbált átlátszónak tűnni, nem beszélgetett sokat senkivel.

Egyszer viszont egy új osztálytársuk érkezett évközben. Osztályfőnökük bemutatta őt a többieknek, majd kérte, hogy keressen magának egy helyet. A magas és kissé szeplős fiú finoman Andrásra nézett, mikor az ő padja melletti asztalnál haladt el. András viszont elfordította fejét és kinézett az ablakon, bízva abba, hogy inkább máshova ül diáktársa.

• Leülhetek? – kérdezte a még mindig ott álló fiú.

• Igen – válaszolt kis szünet után András, mire az új fiú halványan elmosolyodott, és megkönnyebbülten foglalt helyet. De nem csak ő érzett így. A többiek már ismerték András visszahúzódottságát, így mikor igenlő választ adott, úgy tűnt, az osztály egy emberként lélegzett fel. Megszűnt az enyhe feszültség, a tanárnő pedig belekezdett az órai anyagba. A hosszú tanóra után mindenki boldogan szaladt ki a teremből, és az udvar felé vette az irányt. Páran maradtak csak bent, többek között az állandóan zenét hallgató páros a hátsó padból, valamint egy telefonját bűvölő lány pár sorral előttük.

• Egyébként Olivér vagyok. Téged hogy hívnak? – kezdeményezett beszélgetést padtársa felé a szintén bentmaradó fiú.
• Én András vagyok. – kelletlenül válaszolt, de nem nézett fel szendvicséből.
• És mondd – próbálkozott tovább padtársa – szeretsz ide járni?
• Jó iskola. De voltam már jobban is. – vonja meg vállát, majd felnéz a tízóraijából, és Olivérre pillant. – Neked ez hányadik iskolád? – kérdezi, és látszik, hogy tényleg érdekli a válasz.
• Az ötödik. – válaszol neki Olivér.
• Kezdő… - talán nem is viccnek szánta, de padtársa mégis nevet rajta. Pár percig ismét csend telepedik a tanteremre, majd az udvarról bejövő gyerekek zsivaja tölti meg a néma helyiséget.

A tanítás után mindenki boldogan kapja fel a táskáját és vidám csevej közepette indul hazafelé. András és Olivér szótlanul pakolászik, majd egyszer csak Olivér egy kéréssel fordul Andráshoz: nem vezetné-e körbe ma a városban. András először ugyan idegenkedik az ötlettől, de végül rábólint a délutáni programra. Így tehát mindketten vállukra kapják iskolatáskájukat és elindulnak. Először csak csendben haladnak egymás mellett, majd Olivér az egyik építmény mellett megáll és rámutat:

• Ez micsoda?
• Ez… Őő…- gondolkodik András tarkóját vakargatva. – Jól van, - sóhajt fel - az az igazság, hogy nem is voltam még errefelé. Tudod, nem szoktam a városban sétálgatni, felesleges megismerni, hiszen pár hónap múlva úgyis egy másik helyen fogok élni. – von vállat, majd leül egy padra a közelben. Osztálytársa csendben hallgatja, aztán ő is csatlakozik hozzá.
• Tudod… – kezd bele – Én is sokat utazok, de én emiatt szerencsésnek érzem magamat. Hiszen oly sok helyen megfordultam és éltem már. És mindet meg akarom ismerni! Szerintem jó dolog, ami velünk történik. – ránéz András arcára, aki némán bámul maga elé. Pár másodperc múlva sóhajtva hozzáteszi: – De te tudod. Akkor én hazamegyek. Holnap találkozunk. – a mondatok közt válaszra vár, de az csak nem érkezik. Olivér kissé csalódottan hagyja ott diáktársát.

Másnap Olivér korán megy be az iskolába, és legnagyobb meglepetésére András kedvesen fogadja őt.

• Tudod, elgondolkoztam azon, amit tegnap mondtál, és átgondoltam. Tényleg van jó része is, ahogy mondod, – itt közben mosolyog, mert tudja, hogy a fiú nem pontosan így mondta neki – és szeretném, ha megmutatnád nekem ezeket. Felfedezhetnénk együtt a várost. Tegnap kikölcsönöztem egy könyvet a város látnivalóiról és a történetéről. Szóval… Mit gondolsz?
• Remek ötlet! Tudtam, hogy meggondolod magad. – mondja Olivér, és kezébe fogja a vaskos könyvet. Már aznap délután megnézték a város és a külváros szépségeit, fagyiztak, történeteket meséltek magukról és sokat nevettek. A két fiú a nap végére szoros barátságot kötött.

András élete ezen a napon vett nagy fordulatot. Már volt egy barátja, akivel igazán jól megértették egymást, izgalmasabb volt így bemenni az iskolába, és kevésbé izgalmas hazamenekülni a magányba. Kezdett több időt tölteni az osztálytársaival, és otthon is családjával. Minden sokkal szebb lett, András úgy érezte az egész világ tökéletes.

Egy nap viszont, András édesapja hívást kapott munkahelyéről: újra költözniük kell. Több száz kilométerre mostani lakásuktól, ismerőseiktől. András kétségbeesett, próbálta meggyőzni szüleit a maradásról, de ők hajthatatlanok voltak. Így hát egy hét múlva – mindenkitől elbúcsúzva – szállt be a fiú az autóba, hogy ismét elköltözzenek. Szomorúbb volt, mint eddig bármikor, de úgy döntött, nem lesz ugyanolyan zárkózott, amilyen Olivér megismerése előtt volt.

Elhatározta, hogy nem lesz magányos, és ezért mindent meg fog tenni. Azt akarta, hogy izgalmas legyen ingázó élete, így mikor kipakolt a dobozokból elindult, és keresett magának másik barátot.