A füsttengeren nem szűrődött át semmi, csak a jazzt éneklő énekesnő érces hangja. A dal oly finoman csengett, mintha attól félne, hogy megsértené az ember fülét, de egyben mégis követelőző volt, hogy már akkor is az agyadba vési a ritmust ösztökélve arra, hogy egész testedre kiterjedjen a felszabadult melódia. Csak egy zongora szabad csörömpölése és trombita halk búgása kísérte a szűzies hangot. Halk, nem kívánt moraj volt még hallható az ének alatt, mely az asztaloknál társalgó társaságoktól származott. A színes társaságban volt fekete, s fehér ember is egyaránt, csak egy dolog tartotta őket egy helyen békességben, ami nem volt más, mint a jazz kellemesen csengő dallama.

A jégkocka megkoccant a poharam oldalán, ahogy az vesztett a térfogatából. Az aranybarna híg folyadék sárgán csillant meg a füstön áttörekedett lámpafény alatt. Hosszú, méla pillantással néztem végig a körülöttem ülő fiatal, már jól ismert férfiakat. Sötét mahagóni, kerek asztal közepén barna, bemázolt agyag hamutál díszelgett fehér égéstermékkel a belsőjében.

Az ajtó feletti csengő halk, gyengéd, s rövid hangot hallatott, tekintetemet oda vonzotta akár a kék égbe szárnyaló tarka pillangó, kitekeredtem székemen az ajtó felé fordulva. A ködszerű füst szét vált utat engedve a sötét éjszakának, s azzal bekúszó hűvös őszi levegőnek. Apró fekete magassarkú cipő kopogott a parkettázott padlón, hosszú karcsú lábakban folytatódva. A lábak csupaszok voltak, nem látni rajtuk harisnyához hasonló anyagot, meztelenül villant combközépig ki a két aranybarna virgács. Fekete lenge anyag takarta tovább, mely hullámokat lejtett minden lépésénél, de csak derekáig volt szabad mozgása annak. Szinte összesimult a bőrével, kebleit szorosan fogta össze, hol fehér csipkébe szaladt át a textil, dekoltázsát teljesen elrejtve a világ kíváncsi tekintetei elől. Kárpótlásul vállait csupaszon hagyva a ruha, s karcsú nyakát kiemelte. Ajkai, akár a legvörösebb piros rózsa, amely valaha nyílt a világon. Dúsak és harapni valóak, mintha csak magukat kínálgatnák az éhező méheknek. Hidrogén szőke haja arcát kétoldalt kósza tincsként ölelte körbe, még a további hajzuhatag szoros kontyba volt fogva a tarkóján. Pillantásom a hideg kék szempárig kóborolt, mely hűvösebb volt, mint a gleccserek legbelső pontja. Hirtelen mintha dér borította volna be testem minden szabad felületét, felpezsdítő villámcsapás ütötte meg a lelkem. Elsősorban a fiatal hölgy megjelenése, majd a mögötte védelmező tekintettel beállító kopaszra nyírt fekete hajú magas férfi.

A jeges hölggyel pillantásunk egy szemvillanásra találkozott, lábaim meg dermedtek az asztal alatt, még kicsavarodásom miatt a háttámlán pihenő tenyerem ökölbe szorult. Tekintetét elkapta, s én tovább bámultam régmúlt helyét. Csak a felhangzó üdvözlés tudott kikergetni az álmodozásból, visszafordultam az asztal felé, de már pillantottam is át felette. Velem szembe ültek le, egy vagy tíz emberből álló társasághoz csatlakozva. A csoportban hasonló férfiak voltak, mint a fagyos hölgy kísérője, így a tudat még inkább megerősödött bennem, hogy az országot szolgáló katonákról van szó. Sóvárgón figyeltem a hölgy minden mozdulatát, ahogy kecses ujjai a pohár köré fonódnak. Teljesen magával ragadott, s nem engedett. Mint egy pillangó, ragadtam bele az óceánkék szemű pók ragacsos hálójába.

-Héj, jól vagy? -lök oldalba a mellettem ülő húszas éveiben lévő férfi. Belenézek a hosszúkás és keskeny arcba, melyet halvány borosta borít, még széken ülve is jóval magasabb és fölém emelkedik nyúlánk, karcsú alkatával. -Minden rendben! -térek vissza újra a valóságba, lepillantok a hamutálra, majd a mahagónin pihenő dobozomért nyúlok. A cigarettát óvatosan veszem ajkaim közé, a gyufa halkan sercen, s napsárga láng lejt táncot a vékony fapálca végén. Füst járta át a tüdömet, kellemes fájdalommal kísérve, sóhajtva fújtam ki az orromon. Szemeimet visszavezettem mellettem megegyező márkát szívó emberre, Joe gesztenyebarna haja rendezetten simult hátra a fején. Szemei sötéten villannak, ahogy megkereste ámultságom okozóját, arca egy pillanatra megfeszült, majd egy kimért mosolyt eresztett szájára.

A dal elhallgatott, s uralkodón átvette a helyét a csörömpölő moraj, az énekesnő egy pohár vizet gurított le lassan a torkán, mintha minden egyes korty végig simított volna a nyelőcsövén. A trombitás addig halk szólóba kezdett, kihasználva a zongorista nyújtózkodással töltött idejét. Hangos nevetés töltötte ki a helységet, a hideg hölgy asztala felől hallatszódott, ám ő maga csak erőltetett mosolyt festett arcára, hogy ne tűnjön ki a tárasaságból. Kísérője hasát fogva nevetett a mellette lévő széken, mély hangja zengett, s selymes utóhangot hallatott.

Az énekesnő göndör barna haját vállairól lenge mozdulattal hátra vetette, majd intett a két zenésznek és dúdolásba kezdett mély hangján. Az égből szökött jégdarabban felcsillant egy apró fény, mely a zenével együtt csendült. Oldalba bökdöste a tarfejű férfit, ki kizökkent a mulatozásból, odahajolt hagyva, hogy a fülébe súgjanak. A rózsaszirmok résnyire nyíltak el egymástól, majd össze is zárultak, mit a lótusz légycsapója vadászat közben. A kísérője hirtelen lökte fel magát a székről és segítette ki a jégszeműt maga előtt terelve.

Már megijedtem, hogy talán távozni készülnek, de csak a zenekar előtti üres placcig tartott az útjuk. A hűvös hölgy csípője kis ringással kísérte lépéseit, mely kimondottan illett a mellette robusztusan lépdelő férfiéhoz. Gyengéden csúsztatta a magas vállakra kifinomult kezeit, még őt a derekánál markolták meg, s húzták kicsit közelebb, hogy a testek hőt adjanak át egymásnak bizalmas nagylelkűséggel. Az eddig kellemesen ringató jazz, most gyorsabb és szabadabb tempót diktált a fekete bőrcipők alá. A szoros tartás hamar kibontakozott magából, s csak a tenyerek simultak egymásba, sőt éppen, hogy az utolsó ujjpercek tartották magukat a másikkal összefűzve. A férfi vadan pörgette a jégszeműt, nem úgy kezelte, mint egy apró porcelán babát, inkább, mint egy szelídítésre váró nagymacskát. A csupasz lábaknak nem volt idejük egy másodpercnél tovább egyhelyben maradniuk, mindig új feltérképezendő területet kaptak fekete talpuk alá. De a mozdulatok mégis oly kecsesek voltak, mintha nem is a férfi vezette volna a táncot hanem a jeges hölgy, kinek azokban a pillanatokban mikor a zenével együtt mozdult, láng gyúlt kék szemeiben.

Pillanatok alatt olvadt el a hatalmas jégtömeg, s helyét narancssárgán izzó füstölő parázs vette át. A tűz minden fordulat közben lángra kapott, majd csitult le csendes vörös szénné. Őszinte széles mosoly egészítette ki a villogó szempárt, a férfira is kiterjedt a már tüzes hölgy lelki világa, s a melankolikus gondolatai közül ő is valódi arcát merte mutatni a jazznek. Megszűnt számukra a külvilág, lelküket nem ölelte körbe más csak a jazz védelmező bársonyos tenyerei, mely óva borult föléjük. A hölgy már fürgén pihegett.